Csillagainkban a hiba
„Az örökkévalóságot
adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.”
Tini film/ Tini könyv. Olyan fogalom ez, amitől a jó érzésű,
felnőtt mozi néző halk fintorral reagál.
Alaptézis: a tizenéves fiatalok nem hülyék. Legalábbis nem
mindegyikük igényli azt, hogy félmeztelen, néha farkassá alakuló lények bronz barnára
pirulva nézzenek szerelmetesen a rosszul castingolt főhősnőre, aki egy
színészkedni nem igazán hajlandó vámpírba szerelmes. Igen, az Alkonyat-ra
gondolok. Az Alkonyat és szörnyű folytatásai nagyon sokat tettek a tini filmek
tönkretételéért, pedig nem mindig utáltuk ilyen vehemensen a fiatalabbaknak
szóló mozikat. Mert mi is és imádjuk a nagy kalandokat, a nagy szerelmeket,
csak valahogy mindennek volt egy olyan bája, amit a mostani ’tínmúvík’, tökéletesre
gyúrt felsőtestekkel próbálnak meg helyettesíteni. Sikertelenül.
Ha valaki rákos fiatalokról hall, akkor vélhetően arra
gondolhat, hogy depressziósak, szomorúak és így tovább, de szerencsére itt erről
nem volt szó. Egyszerűen olyanokon kell gondolkodniuk, amiken a kortársaiknak
nem, és olyan nehézségeken esnek át, amin kevesek. Ez sokkal érettebbé teszi a
betegeket, de kicsit úgy érzem, hogy a szöveg mögül halkan suttogott az író,
John Green. Néhol nem éreztem reálisnak azt, ahogyan Hazel és Augustus
beszélget egymással, kicsit olyan volt, mintha két egyetemi professzor próbálna
meg tinisen évődni, de aztán kibújik belőlük a prof, és ugyanolyan ékesszólóan
beszélnek tovább, ahogyan amúgy szoktak. Igazából ez volt az egyetlen problémám
a könyvvel, de emiatt sem tudok “haragudni”, mert az átadott gondolatok aranyat
értek.
Nagyon szerettem még a Csillagainkban a hiba humorát, és azt,
ahogyan a szomorú helyzeteket is sikerült feldobniuk egy-egy poénnal. Konkrétan
többször is volt olyan eset, hogy majdnem elbőgtem magam olvasás közben, de
aztán Augustus mondott valami vicceset, én pedig inkább mosolyogtam. Azt hiszem
ezt akarta a könyv is sugallni, hogy a betegség egy állapot, de nem ez
határozhatja meg az életkedvünket, azt, ahogyan a világot látjuk. Nekem pedig
nagyon bejött, ahogyan Hazel és Augustus látta a világot, ahogyan kiparodizálták
a betegségüket, beszéltek a “rákprémiumról”, az emberek szánakozásáról, vagy
ahogyan végig kitartottak egymás mellett.
„Azután Augustus Waters a zsebébe
nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát, igen, azt! Kinyitotta, a szájába dugott
egy szálat.
– Nem árt, ha nem gyújtod meg –
mondta, miközben a mama megállt. – Én pedig sosem gyújtom meg. Ez egy metafora:
a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra.”
A Film:
A Csillagainkban a hiba egy roppant kellemes kivétel az
elvámpírosodott young adult-halmazból, ami főleg 18 éves kor köré lövi be
célközönségét, de képes arra, hogy egy felnőtt férfit megríkasson. Mert ez
társaitól eltérően elég mélyre megy, és esze ágában sincs halhatatlan szerelmi
történettel ámítani a nézőközönséget, nem is tehetné, hiszen főhőseinek napjai
erősen meg vannak számlálva. Haldokló, tinikkel nem sokan operálnak ebben a
műfajban, így sejteni lehetett, hogy a végeredmény egyszerre lesz picit
eltúlzott és megható, legalábbis akkor, ha Josh Boone rendező is úgy akarja.
Úgy akarta. A sztori egy tüdőbeteg 17 éves lány szerelembe esését követi, a
teljesen magába forduló Hazel egy önsegítő csoportban, Jézus szívének konkrét
közepén találkozik Augustus Waters-szel, innentől pedig nincsen számukra
megállás. A lány tisztában van azzal, hogy betegsége gyógyíthatatlan, ezáltal a
története nem lesz túl hosszú. A lábát amputálni kényszerült, rákbeteg fiú sem
éppen az öregkorára tervez, de mégis olyan pozitív energiákat bocsát ki
magából, ami azonnal elkapja Hazelt.
Bármennyire is hihetetlen, a bizonyos pontokon vállalható
giccsbe hajló film igazi generációs mozi is lehet. Egy olyan korban, amikor
maximum a szexualitással és az adrenalin pumpával próbálják meg kiszolgálni a
tiniket, igazi vállalás egy olyan bestsellert vászonra álmodni, amiben szinte
minden tini filmes klisé megjelenik, de okosan, érzéssel és még a felnőttek
számára is szórakoztató módon. Shailene Woodley lejátssza a vászonról összes
kolléganőjét, hihető a szenvedése és az öröme is, az Augustust alakító Ansel
Elgort helyett mondjuk esetleg akadhatott volna jobb választás is, de nagyobb
gondunk ne legyen, hiszen működik a kémia a főhősök között, jó nézni őket, ami
meglehetősen fura egy fiataloknak szóló drámától.
Kétórás játékidejéhez képest a cselekmény egy pillanatra sem
ül le, és bár egy-egy pontján kicsit túlzásnak tűnik a történetfolyam, nem
érzed, hogy hülyének néznek. Azt érzed, hogy kiszolgálnak, akkor is, ha nem te
vagy a célközönség. A Csillagainkban a hiba szívet tép, megríkat, olyan szerelmi
történet, amire az egész mostani fiatalabb generáció joggal kaphatna rá. Lelke
van, szíve és hús-vér szereplői. Az biztos, hogy régen hallottam ennyi
szipogást moziban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése